Shiatsu és a pszichoterápia

Az érintés, mint szükséglet

A taktilis ingerlés létfontosságú szerepét már az evolúció során korábban megjelenő emlősöknél is ki lehet mutatni (Ranschburg, 1998). Az emberek csoportviselkedésében a primáta örökség döntő befolyással bír. A primáták igénylik társaik közelségét; a testi kontaktust is, a kölykök az anyai ölelést, a felnőtt egyedek a kurkászást (Csőnyi, 1999). A majomkölykök anyjuk bundájába kapaszkodva töltik első hónapjaikat. A szorításnak erősnek kell lennie, különben a fák között végzett nyaktörő mutatványok közben leesnének. A kölykök már születéskor rendelkeznek ezt lehetővé tevő reflexekkel, amelyek minden majomfajnál megtalálhatóak. Ugyan az embernek rég nincs szüksége a megkapaszkodásra, és nincs is bunda, amibe fogódzkodni lehetne, mégis találkozhatunk e reflexek maradványaival: a fogó- és a Moro-reflexszel (Hennann, 1984). Amikor az anyától elkülönítve, testi kontaktustól megfosztva saját ketrecben neveltek majmokat, jellegzetes érzelmi zavarokat figyelhettek meg: sztereotip mozgásokat, kényszereket, autoagressziót, kapcsolatteremtési képtelenséget, nem megfelelő szexuális és anyai viselkedést. Ezzel szemben a vadon született és csak később ketrecbe került állatok szexuális és társas viselkedése normálisnak mutatkozott. A testi kontaktust valamelyest pótló „szőranya" jelenléte enyhítette a tüneteket (Harlow-Harlow, 1988). A primátákra - és az emberekre is - hedonisztikus csoportszerkezet jellemző, a csoporttagok között gyakoriak az érintések. A testi kontaktusnak szociális üzenete van, a kapcsolatok ápolására szolgál. Szerepe lehet megnyugtatáskor, üdvözléskor, békítéskor, engeszteléskor, béküléskor, kéréskor és engedélyadáskor (Csőnyi, 1994, 1999). A majmok között gyakori kurkászásnak (amelynek emberi analógiája is megtalálható) az élősködőktől való megszabaduláson kívül kapcsolatápoló funkciója is van (Morris, 1989).
Az embernél is különösen fontos a testi kontaktus egészen a születés percétől. (Tulajdonképpen az intrauterin életben is jelen van már.) Koraszülöttek másfélszer gyorsabban növekedtek, ha napi háromszor pár percig simogatták a hátukat, karjukat. A taktilis inger hat az agyi endorfinok termelődésére (Eib-Eibesfeld, idézi Csőnyi, 1999). A csecsemők megnyugtatásának módszerei többségükben testi kontaktuson alapulnak. A ringatás, ölelés, gügyögés a prenatális körülményekre emlékeztetik a csecsemőket. Törzsi társadalmakban a testen hordozzák a kicsiket, ahol nyugodtan alszanak. A kenguru, amiben néhány anya (és apa) hordja gyermekét nálunk, ezt a szokást hivatott visszaállítani. Amikor a babát meleg anyagokba tekerik, bepólyázzák, egyenletesebbé válik a légzése, lassul a pulzusa, kevesebbet sír, többet alszik. A szabadon hagyott csecsemő többet mozoghat, de nyugtalanabb, ingerültebb. (Desmond, 1996) A szoptatást sem csak az anyatejben található védőanyagok miatt ajánlják az anyáknak, hanem hogy átéljék az ilyenkor létrejövő bensőséges kapcsolatot, amely mindkét félre pozitív hatást gyakorol (Buda, 1978). Alaptalanok az arra vonatkozó aggályok, hogy a gyerek el fog romlani, ha sokat dédelgetik.A katonásan nevelt gyerekek frusztrálttá, agresszívvé válnak, és valószínűbb, hogy szexuális zavar fog keletkezni náluk. Sok összehasonlító vizsgálatban kimutatták, hogy a szeretetteljes, sok testi kontaktust alkalmazó gyermeknevelés összefügg a felnőttkori agresszió alacsony szintjével, a kapcsolatok emberségességével, a nők megbecsülésével, és hiánya ezek ellenkezőjével (Prescott, idézi Csányi, 1999). A testi kontaktus nélkülözése csecsemőkorban visszafordíthatatlan következményekkel járhat. A hospitalizáció jelenségének kutatása arra mutatott rá, hogy az intézeti gyerekek a megfelelő étkezés és higiénia ellenére kevésbé fejlődtek, mint jóval rosszabb tárgyi feltételek között, de anyjukkal nevelkedő társaik. A különbségek az értelmi képességek és a beszéd mellett az érzelmi életben mutatkoztak meg. A személyes kapcsolat hiánya magas halálozási arányhoz, érzelmi közönyhöz, sokszor értelmi fogyatékossághoz vezetett. Az ok abban keresendő, hogy intézeti ellátáskor a gondozó személye állandóan változik, így nem alakulhat ki kötődés, ezenkívül egy gondozóra túl sok gyerek jut, így minimális ideig törődik egy csecsemővel, s nincs biztosítva a szükséges testi kontaktus (Mérei-Binét, 1997). Az intézetben felnövő gyerekek közül azok nem mutatnak nagy károsodást, akik egyéves kor után kerültek oda, így már rendelkeztek kapcsolattal (Pringle-Bossio, idézi Ranschburg, 1984). Akik pedig születéstől fogva intézetben élnek, akkor esélyesek normálisabb személyiségfejlődésre, ha hároméves koruk előtt családhoz kerülnek (Goldfarb, idézi Ranschburg, 1998).
Bowlby kötődéselmélete szerint az újszülött rendelkezik azokkal a reflexekkel, amelyek segítségével fenn tudja tartani a kapcsolatot anyával. S mivel önmagukban a megkapaszkodás reflexei embergyereknél már nem tudják biztosítania kapcsolatot, szükségessé vált, hogy az anya is aktív szerepet vállaljon ebben. A gyerek feladata elérni, hogy az anya figyeljen rá; ezt a gőgicsélés, mosoly, sírás, rugdalózás, majd a nyelvhasználat teszi lehetővé. Emellett rendelkezik egyéb olyan ösztönös reakciómintákkal, amelyek lehetővé teszik a kapcsolatfelvételt, úgymint átölelés, megkapaszkodás, közelítés-követés. Az anya is rendelkezik ösztönös reakciómintákkal. Ezeket mindkettőjüknél külső ingerek váltják ki, a gyereknél a külvilág fenyegetése és az anya észlelése. Ahogy a gyerek nő, egyre nagyobb ingerek tudják csak kiváltani a reflexeket, mivel a gyerek egyre kompetensebb, és az anya viselkedése is módosul. A testi kontaktust a kötődés előzményének tekinthetjük. Az anya-gyerek testi kontaktus további érintések igényét kelti fel a későbbi években is, s a testi kontaktus érzelmi kapcsolatot eredményez (Anisfeld et al., idézi Oleson, 1996).
Oleson (1996) hallgatók retrospektív megítélése alapján összefüggést mutatott ki a gyermekkori szülői melegség és az érintés, valamint a gyermekkori melegség és a felnőttkori kötődés, illetve a kötődés és az intimitás között. Amikor gyerekeknél növelték az érintés mennyiségét, csökkent a depresszió, a szorongás és a stressz szintje. A gyerekek kiegyensúlyozottabbakká váltak. Jobbnak értékelték magukat is és a világot is (Field et al., idézi Oleson, 1996). A motoros képességek is jobban fejlődnek, ha a diák több támogatást kap a tanártól a tanulás során, többek között érintés formájában (Larsen, idézi Oleson, 1996). Minél jobban hozzá van szokva egy gyerek a testi kontaktushoz, annál valószínűbb, hogy magabiztos, szociálisan kompetens, asszertív, a szocializációja előbbre tart, aktív megküzdést alkalmaz és elégedettebb magával, a gyerekkorral és az élettel (Fromme et al., idézi Oleson, 1996). A testi kontaktus hatással van a reális testkép kialakulására is. Ha nők érintésben hiányt szenvednek gyermekkorukban, később aránytalannak, túlnagynak percipiálják a testüket, és fogyni szeretnének. Ez evészavarhoz is vezethet. Korreláció áll fenn a fogyási vágy és a gyermekkorban tapasztalt érintés hiány között (Gupta-Schork, idézi Oleson, 1996). A kutatások alapján megállapítható, hogy a lányok nagyságrendekkel több fizikai kontaktus részesei, mint a fiúk, s ez elsősorban ölelést jelent. Illetőleg a fiatalabb gyerekek szignifikánsan több érintésben részesülnek (Oleson, 1996). Ahogy az évek telnek, a testi kontaktustól mind nagyobb területet hódít el az akusztikus és vizuális kommunikáció, s a gyerek egyre önállóbbá válik.Az anya feladata ilyenkor a távolodás lehetőségének a biztosítása, bármennyire kellemes érzést nyújt is neki a kisgyerek karra vétele, babusgatása (Buda, 1978).

Lányi Katalin: Érintés , Alkalmazott pszichológia VI évfolyam 3. szám

A születés problémája a XXI. században Popper Péter előadása az Aranytízben

Popper Péter sok helyen dolgozott már életében. Amikor éppen egy gyermekklinikán volt pszichológus, megkérdezte az ottaniakat, hogy vajon mi baja van annak a sok csecsemőnek. Ma már tudja, hogy „ciróka hiányuk van" és hogy ez a leggonoszabb betegség, ami az egész emberiséget pusztítja, s amelybe tényleg bele lehet betegedni. A csecsemőnek még ringatásra és testközelségre, érintésre van szüksége az anyjától.
A régi bölcső legalább ezt a ringatás élményét megadta a kicsiknek, de a primitívnek nevezett kultúrákban be van építve gondozásukba a testi érintés. Az asszonyok magukra kötözik a gyermekeiket, és így dolgoznak velük a földeken, mezőkön, mindenütt.
Az ősi kultúrákban egy 1-2 éves kisgyerek sokkal fejlettebb, érettebb személyiséggel bír, mint az európaiban. (Ez utóbbi európai csak a későbbi éveiben zárkózik fel, vagy hagyja le azt az ősi kultúrást, de szerintem a megalapozottabb személyiség sokkalta fontosabb, mint ezer más, amit mi fontosnak tartunk.)
A csecsemők függőlegesen vannak az anyára kötözve, tehát a gyerekek látómezejébe kerül a világ, és közben állandóan ringanak az anya testével együtt. Nálunk a hátára fektetik a gyereket, aki aztán nézheti a plafont vagy a felvilágosodottabbaknál az ágyán keresztbe fűzött madzagon lógó műanyag figurákat.
Kezdet és vég ugyanaz.
Érdekes kegyes adománya a sorsnak, hogy a tanár úr, haldoklókkal is dolgozott hosszú ideig. Ott tapasztalta, hogy amikor már nem tudnak szavakkal kommunikálni, amikor már nem hat igazán semmi sem, a félelem és az iszonyat ellen, akkor a testi érintés, az hogy magához húzza valaki őket egy kicsit, az ágya szélén ülve, hogy megérinti, megsimogatja, megfogja a haldoklót, minden esetben megnyugtató, testet-lelket elcsitító hatással bírt.
Ugyanúgy, ahogy a csecsemőknél is.
Szégyelljük kifejezni ezt a mindünkben benne lévő igényt (megjegyzem, én nem szégyellem kifejezni, csak általában azok, akiknek kifejezem, nem tudnak mit kezdeni az ilyen és hasonló igényeimmel, talán ők szégyellik inkább?)
Hatalmas üzletágak épülnek erre: masszázs, fitness, wellness stb. Emberek kemény pénzeket fizetnek azért, hogy hozzájuk érjen valaki. Hát akkor ez valódi belső igény lehet, mégpedig hatalmas és kielégületlen!
 

Bors Mária 2005. június 6.

http://szuleteshete.hu/cikk.php?id=58&cid=47183