|
Ez a mandala a
primitív egyszerűségével, gyermeki nyitottságával mélyen megérinti az
embert, és szuggesztíven, tömören érzékelteti a keleti ember életvilágát.
Számunkra, nyugati embereknek olyan szokatlan ez a természethez közel élő
népek által használt végtelen egyszerű forma világ, hogy egónk szűrői nem
tudnak mit kezdeni vele, és szűrés nélkül engedik át mélyebb tudattalan
rétegeinkbe. Olyan ez a mandala mint egy haiku vers, amely olyan
természetesen, és könnyedén érinti meg lelkünk belső világát, mint a vízbe
csobbanó varangyos:
„ Öreg halastó szendereg a
langyos
magányba, némán … Most beléje
cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos.” Basho
S mint a
varangyos a tó vizét felzavarva, a mandala is megbolygatja belső
világunkat.
Pedig ez a mandala forma csak egyike a hétköznapi hagyományoknak, amelyet
időközönként az asszonyok rajzolnak az udvaruk földjére, hogy megvédjék a
családjukat a gonosz erők ellen. Miben rejlik ez a védőerő? A közösségben,
és abban a számunkra ismeretlen önfeladásban, amivel a közösséget
„szolgálják”. Látjuk a mandalában, hogy minden ember ugyanabból a teremtő
középpontból ered, nő ki (nincs lábuk, még fel sem merülhet, a kilépés),
vagyis a mélyben egy náluk jóval erősebb erő tartja össze őket. Ők még
érzik az emberek és a természet közös gyökereit. A kitárt kezeik a
befogadást, és az elfogadást jelképezik egymás és a világegyetem iránt. Az
élettérbe nyúló érzékeny antennáik által tudnak olyan gyorsan, és jól
reagálni a közösség változásaira, s tudnak benne élni. S ezek az antennák
a fejükből a végtelenbe nyúlnak, szellemükkel kutatva folytonosan a
létezés titkát, a keleti bölcselet forrása ez.
Önmaguk szabadon, és védtelenül állnak a nagyvilágban, míg a belső részt
többszörösen is védik a körkörös minták. Önmagukat nem tartják olyan
fontosnak, mint a közösséget. Erről a keleti életfelfogásról Kosztolányi
Dezső szakavatottabban, és szebben ír, mint én, ezért átadom neki a szót.
Idézetek
Kosztolányi Dezső: Kínai és Japán versek című könyvéből:
|
|
A mi nyugati
társadalmunkban ma így rajzolnák meg az emberek ezt a mandalát (az én
elképzeléseim szerint).
A mi jóléti, és jóság társadalmunkban már megjelenik a fizikai, érzelmi,
és szellemi szinteken is a beszűkült határok. Mi jók vagyunk, szépek, és
nagyok, de az árnyékunk így még hatalmasabb. Az elnyomott agressziónk
alatt görnyed a belső erőnk, és vonszoljuk magunk után a mázsás
sötétséget. Egyének, egyéniségek vagyunk, s már ritkán jut az eszünkbe a
közösségünk, amelyben gyökerezünk, s ezért magas árat kell fizetnünk. |
|
|
Akarom
Akarom: fontos ne
legyek magamnak.
A végtelen falban
legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen,
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig,
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit a tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű,
mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
|
|
