2004 - szeptember Indián gyógyító mandala |
||||
Mit jelenthet ma a nyugati ember számára az
indián kultúra, az indián filmek és regények nosztalgiáján
kívül? Biztosíthatom, hogy nagyon sokat!
Kezdjük először a szertartással.
A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Így nem olyan tökéletesek ezek a mandalák, mint a klasszikus buddhista homokmandalák, de így gyorsabb volt az elkészítése, és a célnak tökéletesen megfeleltek.
Nem használtak sok színt, általában 10 alatt volt a felhasznált színek száma. Egyszerű mintákat használtak, és akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen.
Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, és csörgővel vagy dobbal kísérve.
Minden mandala, és ének mögött van egy mítosz, egy történet,
amelyet mindig a betegséghez választottak meg. A történetben
mindig van egy hős, aki sikeresen megoldotta a betegséggel
kapcsolatos problémáit és sikeresen felgyógyult a betegségből. A
betegnek azonosulnia kell a hőssel, a történettel, ebben segíti
az ének és a mandala, amelyek szimbolikusan jelenítik meg a
történetet. A mítoszt nem mondják el, feltételezik, hogy a beteg
ismeri már ezt, hiszen a törzs mindennapos életében folyamatosan
megjelennek ezek a mítoszok, és teljesen áthatják az életüket.
Így a nevelés is egyszerűbb volt. Ha egy gyerek megkérdezte,
hogy miért nem tehet meg valamit, akkor az volt a válasz, hogy
ez, meg ez a hős sem tette meg, mert ez a tett nem vezetett
előre, s nem szolgálta a törzs életben maradását. Ezeknek a
mítoszoknak, történeteknek nagyon erős kapcsolat megtartó erejük
van. A beteget így magával ragadja, és mélyen megérinti a
szertartás. Azonosul a történettel, a sámánnal, a mandalában
megtestesülő erővel, a hőssel, és az azonosulás révén belsőleg
végig éli a gyógyulás folyamatát. Minden a helyére kerül,
egyensúlyba kerül a betegben. Ezt végtelen nyugalomban,
csendben, erőben és bizonyosságban éli meg, tudja, hogy hol van
a helye, s tudja, hogy mit kell tennie. Mikor a szertartás véget
ér, a test még beteg (műszerekkel még kimutatható),
de a beteg lelke már meggyógyult, erős, egészséges, tettre kész,
és szép lassan meggyógyítja a testet is, helyreállítja a fizikai
testben is az egyensúlyt, az egészséget, amit még
gyógynövényteákkal is támogatnak. A rombusz mögül a Nap süt ki, amelyről tudjuk, hogy minden élet a naptól függ a Földön. Ezért is a Napisten foglalja el általában az indiánok vallásaiban a főhelyet, a középpontot. A napsugarak így alakítják át a négyzetet teljessé, vagyis körré. A Nap sugarainak színe, szintén a legfontosabb négy irányt jelképezik, a négy évszakot, a négy ember típust a Földön. A sárga a Nap, amely körül keringünk, ő adja az életet, ő a mi apánk. A fehér a tisztaságot, ártatlanságot szimbolizálja. A hó a Földanyát betakarja, hogy megpihenhessen. A vörös a vért jelképezi, a lemenő napot, ami megnyugvással tölti el spirituális lényünket. A fekete a gyász színe, lelkünk és szellemünk megpihen az éjszaka folyamán. Mindezek az életünk erőire, szabályaira, törvényeire hívják fel a figyelmünket, hogy ezeket nem tudjuk megkerülni, ezeket a törvényeket érdemes elfogadni, és figyelembe venni életünk során, és ne akarjuk megváltoztatni mindenáron a környezetünket.
A csillagok, mint
archetípusok szimbolizálják a hősöket (a
négy minőségben, dualitásban megjelenítve -két ellentétes
színnel megrajzolva-, jelképezve ez által, hogy ők is emberek),
a gyógyuláshoz szükséges tulajdonságaikat, az élethelyzethez
való hozzáállásukat, mint fényforrást, amelyek megvilágítják, s
mint égi csillagok, amelyek megmutatják a helyes utat. A villám az égből érkezik, az istenek ajándékának (gondoljunk a tűzre) számított. Még a mi nyelvünkben is használjuk „a felismerés villámként hasított belém” kifejezést. A gyógyulás is ilyen belső villám (szikra) hatására indul be, mikor a beteg megérti betegségének az okát. A villám összefüggésben van a szivárványokkal (amelyek szegélyezik körben a mandalát, kialakítva a teljes kört), hiszen a vihar után látunk szivárványt. Túl éltük a vihart (a betegséget), és a megjelenő szivárvány kapuja mosolyogva emlékezteti ijedt énünket egy másik létező világra, a támogató tudatalattink világára, amelyet a beteg, a gyógyulást követő megkönnyebbülésben érzékelhet, hogy nincs egyedül, hogy vigyáznak rá, hogy a betegség érte s nem ellene volt.
S legvégül a gömbök mi vagyunk emberek (személyiségek), akik
mint bolygók keringünk a belső napunk körül, és akibe belevág az
„Isten villáma” ha szükséges (ha a kapcsolat megszűnik).
A gömb az ember teljességét, egységét, tökéletességét
szimbolizálja. Itt négy részre osztva (fent és lent – ég
és föld, bal és jobb – múlt és jövő) jelképezi földi
állapotunkat, megosztottságunkat, de a metszéspontban létrehozva
egy középpontot, a szívet. Sokat hallottuk már, hogy az indiánok
a szívükkel "gondolkoznak", a fejük helyett.
Részletesebben
itt
olvashattok az indián gyógyító mandaláról.
|
||||
<<< |
|
|||
© 2004 mandala.lap.hu - Web by Flornatura |
||||