Indiai úti beszámoló

Delhi-Udaipur-Jaipur-Agra-Delhi

Képek az útról Életképek Indiából

 

Sikerült egy kis csapatnak összejönnie, és december 24-én elindultunk Indiába.

Delhibe másnap hajnal 2 óra után érkezett meg a repülőgép. Másfél órába tellett, hogy az ellenőrzésen, a csomagfelvételen, és a valutaváltáson átesve, találkozzunk Rabi-val (ejtsd: Ravi), (az ő utazási irodája szervezte az Udaipuron kívüli utunkat), aki türelmesen várt minket, mosolyogva véve tudomásul a több órás késést. A Space Age Tours - Utazási Irodától, amely vezetője Rabi, béreltünk egy kis autóbuszt, sofőrrel együtt, kint tartózkodásunk időtartamára.

Végül is hajnal 4-kor beültünk a buszba. Egy óráig tartott az út a szállásig, a Karolbagh városnegyedig. Ködös, csöndes, kihalt volt a város éjszaka, fel volt forgatva a metró-építkezések miatt, és számomra megdöbbentően nagy volt a szmog. Könnyezett a szemem, köhögtem, kiszáradt az orrnyálkahártyám, és még vérzett is. Arra gondoltam, hogy fogom én ezt kibírni, amikor egész nap kint leszünk városnézésen, de aztán ehhez is, mint mindenhez, hozzászokik az ember.

A szállodánk: a Taj Royale**** teljesen korrekt volt. Gyorsan aludtunk pár órát délelőtt 11-ig, majd bőséges, helyi stílusú reggeli után, városnézésre indultunk.

Először a Nemzeti Múzeumba mentünk, ahol csodás kincsekben gyönyörködhettünk. Többek között ősi szobrokkal, miniatúrákkal, népművészeti tárgyakkal, éremgyűjteménnyel és régészeti leletekkel találkozhattunk. Szerencsénkre, éppen vendég-kiállításon volt a híres orosz, állami tulajdonban levő, Fabergé - cári ékszer-kollekció, így ezt is megnézhettük.

A múzeum-látogatás után ismét kis buszba ültünk és városnézéssel összekötve, elmentünk az India-Gate-hez, India legfőbb háborús emlékművéhez. Mintegy 85.000 indiai katona kőbe vésett neve olvasható a hatalmas emlékmű falain, akik az I. világháborúban, a Közel-Keleten illetve az afgánokkal vívott harcokban haltak hősi halált. A diadalív alatt örökmécses ég az elhunytak emlékére.

Első ebédünk Indiában már jócskán délutánra esett. Az elegáns étterem biztonságérzetet adott, hisz még javában a „kultúr-sokk” kezdeti fázisában voltunk. Nem is csoda, hiszen minden tájékoztatás  jó előre figyelmeztetett a különböző fertőzések lehetőségeiről, s mindenhol rengeteg szemetet, koszt, és rendetlenséget találtunk. Ki-ki - vérmérséklete szerint - törölgette a fertőtlenítőkendőkkel az evőeszközöket, kólát rendeltünk, és pálinkát ittunk, és próbáltuk kitalálni, mit várhat ránk a vaktában rendelt ételektől. Nem tudtuk még, mit rejtenek az ismeretlen nevek: „Panír”, „Lassi”, „Chapati”, „Momo”, stb., de nem csalódtunk, ízlettek a különleges, csípős, erős fűszerezésű finomságok. Már a vége felé jártunk az ebédnek, - ejtőztünk – amikor az egyik útitársunknak elakadt a lélegzete: egy patkány futott végig a csapat fejénél húzódó párkányon! Hirtelen nem tudta, sikítson-e vagy sem, de végül is a „nem”-nél maradt, ugyanis nem kis meglepetésünkre, a jelen levő két pincér és a helyi vendégek a legnagyobb természetességgel vették tudomásul a „szent” állat jelenlétét. A patkány, Ganésa - az elefántfejű isten- „szállító-állata” vagy hátasállata, így őt is szent állatként tisztelik.

Az est-ebédet követően visszamentünk a szállásunkra a csomagjainkért, és este 6-kor elindultunk Udaipurba. 12 órás éjszakai buszozás várt ránk…

Az éjszakai út izgalmasnak ígérkezett. Megbeszéltük, hogy felváltva őrizzük a sofőrünket, (Anup-ot) nehogy a fáradtságtól elaludjon. Anup ugyanis – számításaink szerint – már legalább 12 órája ébren volt, hisz ő várt ránk fél éjszaka a reptéren, majd végighurcolt az egész napos városnézésen… és ezek után indult velünk – váltó-sofőr nélkül – a hosszú útra. Szóval 2 óránként váltottuk egymást a vezető melletti ülésen és próbáltuk szóval tartani, ami nem volt könnyű, egyrészt a nyelvi nehézségek, másrészt a csendessége miatt. Az út azonban nem volt unalmas, mivel megdöbbenve tapasztaltuk az indiai közlekedés felejthetetlen szabadosságát, az autópályán, még a lakatlannak látszó területeken is, zebrák vezetnek keresztül (!) és ezekre fekvőrendőr-szerű bukkanók figyelmeztetnek. A lerobbant tehergépkocsikat kövekkel rakják körbe az úton, míg a fényvisszaverő háromszög a gépkocsi elejét díszíti. Az éjszaka a tehergépkocsiké, amik nagy része nincs kivilágítva hátulról, és a két sávon összevissza haladtak, nem törődtek velünk, mi meg sokszor szlalomozva kerülgettük őket 800 km-en keresztül. Amúgy a délre vezető autópálya nagyon jó minőségű, mivel fagykár soha nem éri, így nincsenek rajta felfagyások, és egyébként is új még. Néha szemben mentünk a forgalommal, de ez itt senkit nem lep meg, megszokott dolog. Hááát, mi nehezen szoktuk meg… Így voltunk a baloldali közlekedéssel is, a jobboldali vezetőüléssel és azzal, hogy mindegy, melyik oldalról előzöl…Az előzést nappal dudával, este pedig reflektor villogtatásával kell jelezni, mert ők nem néznek a visszapillantó tükörbe, ami általában be is van hajtva a városi közlekedésben a szoros „tülekedés” miatt. A közlekedésre az jellemző, hogy lassan mennek (városban átlagosan 30-40 km/h, míg autópályán max. 90 km/h) de minden kis helyet kihasználva haladnak előre, még a záróvonalat sem tartják be, ha van üres hely a szembe közlekedő sávban. Olyan érzése van az embernek mintha egy nagy folyó folyna, így egy két sávos útból pillanatok alatt készek egy hatsávos utat képezni. Nagyon vigyáznak egymásra, és a járművekre is. Teljes nyugalommal vezetnek, nem láttam egyetlen veszekedést sem, vagy akár egy rosszalló szempillantást sem. Egy balesetet láttunk, ahol egy motoros férfi elesett, és a hömpölygő áradat eltaposta. Megálltak körülötte, két férfi kiugrott egy riksából, kezénél és lábánál fogva kirángatták az eszméletlen férfit a motorja alól, és berakták az egyik riksába, míg egy harmadik ember a motort tolta ki az útszélére. Mindenki visszaszállt a járművébe, és alig 20 másodperc múlva újra indult a forgalom. Itt egy ember életet nem tartanak annyira, mint nálunk. 

 Azt hiszem kétszer álltunk meg 10 percre pihenni, az egyik helyen már éjfél körül járhatott az idő, egy szakadt sátor mellett álltunk meg, ahol ételeket, és a teákat lehetett venni, mellette a homokban állt egy modern műholdas tévé, előtte tűz égett, és 4-6 éves gyerekek ülték körül mezítláb, pokrócba burkolózva, és alig vették le szemüket az adásról, valami western film ment. Még az ajándék cukrok sem tudták őket onnan elvonni. Különben ez a kettősség jellemzi egész Indiát.

 Anup fantasztikusan bírta az éjszakázást, és a folyamatos vezetést, végig biztonságban éreztük magunkat mellette. Reggel 6-ra érkeztünk meg a még sötét és teljesen kihaltnak tűnő Udaipurba, ahol az óváros utcái annyira szűkek, hogy a buszunk csak egy darabig tudott velünk felmenni a szállodához vezető úton. Összeszorult a csoport gyomra a hatalmas kosz és szeméthegyek láttán: Hová kerültünk?! Mi lesz itt?! …De mikor Rozália segítségével elfoglaltuk a szállásunkat a Narajan Nivas**** Hotelben, - amely egy valódi haveli (=palota)- és felmentünk a tetőteraszára, ahol lélegzetelállító panoráma fogadott minket, megnyugodtunk: jó helyen vagyunk! A hotelek, a paloták szinte mind márványból épülnek, mert hihetetlen mennyiségű márványuk van. Udaipur környékén fél méterrel a föld felszín alatt márvány van állítólag. A Delhi felé vezető út mellett több 10 km-en keresztül egymás után sorakoznak a márvány feldolgozó üzemek.

 Már virradt, amikor lefeküdtünk pár órára, majd félig kipihenten, déltájban elkezdtünk ismerkedni a várossal. Először meglátogattuk a Maharana Palotáját, a City Palace-t, amely múzeum és élő történelem egyben. A világhírű páva-udvar méltó hírnevére, meseszép a három mozaik-páva.

Késő délután kimentünk a helyi skanzenbe, ( a neve: Shilpgram) ahol éppen egy nagyszabású kézműves- és népművészeti fesztivál zajlott. Olyan volt, mint az itthoni majálisok, rengeteg árusítóbódé, tele szebbnél szebb árukkal, körhinták, étel- és italárusok és kavargó-sétáló tömeg. A nagy színpadon pedig Rajasthan és a szomszédos államok néptánc-együttesei léptek fel. Aztán felkértek bennünket egy kis szereplésre. Lányaink vállalkoztak is a fellépésre a többezres indiai közönség előtt. Elénekelték az „ Az a szép, az a szép…” meg a „Hull a szilva a fáról” című nótákat, majd a  műsorukat a Himnusszal zárták. Éneklésükkel nagy-nagy sikert arattak, én meg dokumentáltam az egészet :-).

Sajnos, nem maradhattunk sokáig, mivel a hotelben várt a friss vacsora. A karácsonyi vacsoránkat fent a tetőteraszon, gyertyafényes asztalnál fogyasztottuk el, körülöttünk a gyönyörűen kivilágított Udaipurral.

A következő napokon, – egy héten át - reggelente jógával kezdtük a napot, majd amikor a Nap már besütött a tetőteraszra, megreggeliztünk. Reggeli után jött a festés Rozália vezetésével a meghirdetett tematika szerint.

 Délutánonként bejártuk Udaipurt és környékét, felkerestük a látnivalókat, nevezetességeket.  

Udaipur két tó köré épült négyszázezres kisváros. 1568-ban alapította egy maharadzsa (Maharana Udai Singh II.) Kelet Velencéje elnevezést kapta, sokak szerint nincs romantikusabb város Rajasthan-ban. Udaipur a mesés kelet teljes életnagyságban. Az, amit az ember elképzel Indiáról otthon a képeskönyv mellett. A maharadzsa városépítő kedvében egy kis gát segítségével megnagyíttatta a Lake Pichola nevű tavat, és a tóban levő Jag Niwas szigetre építtette a tündéri Lake Palace-t (Tó Palota), minden Lake Palace nevű intézmény ősét és mintaképét. Ma luxusszállóként működik. A maharadzsák nem szerettek mindig ugyanabban a palotában lakni, ezért Udaipurban egész palotakomplexumot építtettek. A tóparton lévő City Palace (Városi Palota) néven fut, és annak ellenére, hogy minden maharadzsa vagy maharadzsafeleség hozzátoldotta a maga elképzelését, mégis gyönyörű, labirintushoz hasonló káoszt alkot. A harmadik palotát a néhány kilométerre lévő hegytetőre építették, de nemcsak a jó kilátás miatt, hanem hogy a fenségeknek legyen hol meghúzódniuk a monszun idején.

 Hajókáztunk a Pichola Lake-n, meglátogattuk a Jag Mandir (ejtsd: Dzsagmandir) szigetet, Eklingji-t és Nagda-t, kirándultunk a Pratap Smarak emlékműhöz, megcsodáltuk a Hercegnők kertjét, a Vishnu-nak szentelt Jagdis-templomot, és a fenséges naplementéket…

A Jag Mandir sziget volt az első sziget-palota, amely erre a tóra épült 1622-ben azzal a szándékkal, hogy az idelátogató előkelőségek, és hivatalnokok szórakozását kielégítse. Ma étterem-együttesként működik. A legenda szerint az itt található, ma is a Maharana tulajdonát képező palota szolgált inspirációként a Taj Mahal építéséhez is.

A várostól 20-30 kilométerre fekszik két hindu templom, pontosabban templom-komplexum.

Az egyik a VIII. században épült, majd a XV. században újraépített Eklingji, ahol a templomfalon belül 108 kisebb templom, vagy inkább szentély található. A Síva egyik megtestesülésének, Eklingjinek, a Mewar-i dinasztia védőszentjének állított templom-együttes legfontosabb látványossága a fő épületben (15. századi) elhelyezett négyarcú fekete márvány Síva szobor. A főszentély előtt Síva szent állata, egy életnagyságú fekete márványból faragott, majd egy kisebb bronz-, egy ezüst- és egy színarany bika ( neve: Nandu, Shíva szent állata) látható.

A másik templom, a 10. századi Nagda, ahol fantasztikus élményt nyújtanak az egészen finom kidolgozású szobrok, faragások, amelyek közül egyik-másik a Khadjuraho-i tantrikus-erotikus szobrokat idézi fel. 

Rozália mindennap gondoskodott újabb és újabb érdekes programról. Megmutatta nekünk a Népművészeti Múzeumban kiállított képeit, állandó tárlatát, elvitt bevásárló-körútra, megkóstoltatta velünk a helyi édességeket és friss gyümölcs-italokat, még asztrológus barátját is felkerestük, aki a tenyerünkből kiolvasta jellemünket, sőt utalt a jövőnkre is. Hihetetlen tudással, és intuícióval rendelkezett, nagyon sok hasznos információt megtudtunk önmagunkról.

Esténként vacsora-vendégeket fogadtunk, Rozália barátait, ismerőseit.

Járt nálunk egy időskorú, de lélekben annál frissebb védikus pap a feleségével, aki a védikus tudásról, hagyományról, a  szanszkrit hangok fontosságáról, és a saját életéről mesélt. Olyan mélyen gyökerezik a védikus hagyományokban, hogy lehetetlen kibillenteni őt ebből. Az elbeszéléseiből, és a kérdéseinkre adott válaszaiból levonva, a világ és az élet változásai csak felületesen érintették, lelkében mindvégig stabil és elkötelezett maradt a védikus hagyományok mellett. Az önismeretet tartja a legfontosabbnak, az egyetlen fő célnak az életben.

Megismerkedhettünk Sívrádzs-al is, aki a Maharana-kat nemzedékeken keresztül szolgáló dajka családban született. Mesélt a régi, de máig élő Udaipuri legendákról, mítoszokról, és elvitt bennünket a sivatagban található, „Kemri” nevezetű faluba, egy hun törzshöz. A hunok  teljesen más testfelépítésűek, mint az indiaiak, inkább a kaukázusiakhoz hasonlítanak. A legfőbb tevékenységük a kecske tartás. Villany nincs bevezetve, egy kútjuk van, de már két kilométerre ott van az aszfaltozott út, igaz csak egy sávos, mert a forgalom csekély még. Róluk Dr. Aradi Éva írt a Gurdzsárok – a királyi pásztorok könyvében:

A gurdzsár nemzetséggel részletesen kell foglalkoznom. Indiában ez az egyetlen olyan nemzetség, amelynek tagjai magukat a hunok leszármazottainak tartják, s Radzsasztánban “hun-gurdzsárok”-nak nevezik őket. Az udaipuri vezetőjük, Sívrádzs Szingh Dhaibháí – aki hoteltulajdonos és képviselő – is így vélekedik, ő maga is egy kis hun-gurdzsár faluból származott, dédapja táltos volt, aki elsősorban gyógyítással foglalkozott. Radzsasztán délkeleti része Mevár, melynek fővárosa Udaipur, s a fővárostól délre-délnyugatra sok gurdzsár falu található. Ilyen például Hunavásza (jelentése: ’hun-lakosú’) és Huna-ganva (’hun falu’), valamint Kemri, ezek Udaipurtól mintegy 60–70 kilométerre vannak; nagyobb települések, de körülöttük számos kisebb gurdzsár falu helyezkedik el. A már említett 10. századi Kuvaladzsamala raha irodalmi mű arról számol be, hogy Mevár déli és keleti része hun királyság volt a 7. században Huna Mandala néven. Tehát ezen a területen létesültek a máig megmaradt hun-gurdzsár falvak.

 Meglátogatott bennünket egy jain család, bepillanthattunk az indiaiak családi életébe, szokásaikba, életfilozófiájukba. Sokat beszélgettünk arról, hogy szinte egész India vegetáriánus, a jainok még tojást sem esznek, és mégis egészségesek, sokan hosszú életet élnek meg így. A táplálkozásukban a legfontosabb a búzából készült különféle kovász nélküli kenyerek, inkább lepények, a rizs, a friss zöldségek, a tej, a sajt, a vaj, a friss gyümölcsök, és a fűszerek. Az emberek nem éheznek, szinte csak jól táplált gyerekeket láttunk még az utca porában is, amerre jártunk. A gazdagok adakoznak, és ezt a papság szétosztja a szegények között. Ezért mászkálhatnak békésen a legkülönbözőbb házi állatok az utcákon, mert szent állatoknak tartják őket, és nem mint ennivalóra tekintenek rájuk. Az indiaiak soványabbak, kisebbek nálunk, és fele annyit esznek, mint mi, mértéktartóak, nem isznak alkoholt, s sokkal vitálisabbak , mint mi  magyarok. Igaz egyre több ott is az elhízott ember. 

Szilveszterkor egy igazi, autentikus szitárművész játszott nekünk. A játéka óriási hatással volt rám, meditatív, szuggesztív zenéje gyorsan feledtette a külső zajokat, és az a két óra, amíg játszott, egy pillanat alatt telt el. Neki ez a zene jelenti a meditációt, napi két órát játszik általában.

 A legnagyobb esemény mégis csak az volt, hogy Rozália elvitt bennünket szilveszter délutánján a Maharanához, a Mewar-i városállam volt királyához és feleségéhez. Több, mint egy óráig voltunk náluk, megkínáltak mindenféle finomsággal, és az elmaradhatatlan indiai teával. Semmi protokoll, hihetetlenül közvetlenek voltak, bármit kérdezhettünk tőlük, intelligens válaszokat kaptunk a legkényesebb kérdéseinkre is, és megismerhettük azt a bölcs és magasabb látásmódot, ami az indiai uralkodói, és védikus hagyományokból ered. A Maharana nem az őket ért sérelmekről beszélt, hanem a népéért állt ki mindvégig, és a békéért. A nyugati kultúrában született emberek példát vehetnének tőle, hogy a közösségi érdek felette áll az egyéni érdekeknek ilyen magas pozícióban is!

 A városban is sokat sétáltunk, nézelődtünk, vásároltunk, és sok ismeretséget kötöttünk a helybeliekkel. Mindenki kedves, érdeklődő és nyitott volt felénk, a legnagyobb szeretettel fogadtak mindenhol minket. A riksások már ismertek bennünket, tudták mennyiért megyünk velük, és elszórakoztattak, és elkápráztattak bennünket a vezetői tudásukkal. Fel is vettünk egy esti száguldozást Udaipurban, itt meg is nézhetitek:

http://www.youtube.com/watch?v=k2KL7xBgg4A

 A vásárlásoknál rendszerint hellyel, és teával kínáltak bennünket. Meglepő volt számunkra, hogy az egymás melletti üzletek mindig kisegítették egymást, nem éreztünk rivalizálást köztük. Nem voltak kéregetők, nem találkoztunk semmiféle lopással, vagy csak a gyanújával sem. Ilyennel, csak a nagy forgalmú turista helyeken lehet találkozni, ahol az árusok mindent el akarnak adni, de ezeken a helyeken se voltak különösebben kellemetlen tapasztalataink. A közbiztonság nagyon jó volt. A sok napfénynek, és a nyugodt életüknek köszönhetően nem találkoztunk depressziós emberekkel, szinte mindenkinek a szemében ott van a tűz, az élet, a mosoly, az aktivitás, a játékosság, különösen a gyerekek voltak nagyon szépek. Minden színes, egész nap hömpölyög az élet, mindig történik valami, de a legnagyobb nyugalommal, az időtlenség érzésével. A legszegényebb ember is gazdag annyira, hogy ne irigykedjen, hogy ne legyen féltékeny ránk, hogy érdeklődve, mosolyogva forduljon felénk, a jó anyagi helyzetben lévő idegenekhez. Ehhez viszonyítva itthon szürke, kedvtelen, komor, és depresszív a világ, s az emberek. Indiában nincstelenség és testi nyomor közepette is vidáman tekintenek az életbe. Sokan, nagyon sokan egy újságpapírral megágyazva, a téli hidegben és a nyári hőségben ugyanabba a vékony kis pokrócba burkolóznak, mely törölközőként,  takaróként univerzálisan, feleslegmentesen, praktikusan használható. Igen, ők talán bölcsen tudják, hogy az a kevés, amire igazán szükségünk van, úgyis mindig megadatik a gondviseléstől.

 Ezek a találkozások kivételes és felejthetetlen élményekkel ajándékoztak meg minket.

 Az egy hét letelte után nehéz szívvel váltunk meg Udaipurtól, amely tényleg a turisták paradicsoma. Csodálatos időnk volt, ilyenkor télen, nappal 30 fokra is felmelegszik a levegő, nem esik az eső, de éjszakára akár 5 fokig is lehűlhet.

 Udaipurból Pushkar-ba mentünk, ahol India egyetlen, Brahmának, a Teremtőnek szentelt temploma található. Egy gyönyörű tó partján épült. A pushkari tó a hagyomány szerint Brahma könnyeiből alakult ki.

Az első utunk a templomba vezetett, ahová már csak ketten mentünk fel, mintha megérezték volna a többiek, hogy ez már a pénzről szól. Egy fiatal brámin rögtön felkarolt kettőnket, és körbevezetett a templom területén, felajánlásokat téve a különböző oltároknál. Majd megkért bennünket, hogy a felajánlásainkat – rózsasziromok, virágok - vigyük le a tóhoz és dobjuk bele. Mikor kiértünk a templomból, megtöröltük a lábunkat fertőtlenítő kendővel, mert a több ezer hívő és látogató izzadt lábától, és a portól holt-koszos volt a márványpadló. Amint végeztünk, a legnagyobb meglepetésünkre megjelent a brámin és letessékelt minket a tóhoz. Ott még egyszer le kellett venni a cipőt, és a zoknit, és legyalogoltunk a lépcsőkön a szent tóhoz. Itt elválasztottak bennünket, és külön foglalkozva velünk, pudzsáztunk. A brámin mondta előre a szöveget, én meg ismételtem utána, majd bedobtam jó kívánságokkal a felajánlást a tóba. Egy negyed óráig tartott, aztán mikor vége lett, jött a kérdés, hogy a családom és az én üdvösségem, és jó létem mennyit ér meg nekem. Először nem értettem, mert a templomból kijövet megkérdeztük tőle, hogy mennyivel tartozunk neki, s ő csak azt hajtogatta, hogy – no money, no money... Most meg pénzt akar? Persze a felajánlásokat (magok, virágszirmok, virágfüzérek) még a templom előtt megvettük. Kiderült, hogy több ezer rúpiát kér tőlem. Felajánlottam még az aprómat, ami 250 rúpia (1000 Ft) volt, de nem fogadta el, s egyre többet követelt, s mikor nem boldogult velem, odahívta társát és együtt próbáltak meg nyomást gyakorolni rám, még az övtáskát is ki akarták velem nyittatni, hogy megnézzék igazat mondok-e, hogy nincs több pénz nálam. Ekkor már ideges lettem, és teljes erővel felálltam, és otthagytam őket a 250 rúpiával együtt. Később még odajött hozzám a brámin, és megkérdezte, hogy boldog vagyok-e. Az incidensen túljutva, kimérgelődve magam, már nem tudtam haragudni rá, és bólintottam a kérdésére. Itt Indiában olyan a légkör, a kisugárzás, hogy nem tud az ember haragudni, negatív érzelmek gyorsan eltűnnek, s helyüket életteli, békés, harmonikus érzelmek váltják fel.

Csodálatos szállodában laktunk, fantasztikus kilátással a tóra. Az egész kisváros gyorsan meghódított bennünket a kedves, mindenre nyitott kereskedőivel, és a gazdag, jó minőségű és olcsó áru készletével.

 Pushkar-ból egy éjszakai alvás után korán reggel útnak indultunk Jaipurba, ami a rózsaszín, vagy inkább vörösesbarna városnegyedéről híres. Régi épületei, palotái és a városfal furcsa színei miatt kapta 1876 óta a Pink City nevet, az itt található homokkő színéről. A várostól 10 km-re fekvő Amber Erődöt néztük meg először. Hatalmas erőd, tele díszes palotákkal, melyet a kínai nagy falhoz hasonló védelmi falak vesznek körül. Elefántháton jutottunk fel a hegytetőre épült palotaegyütteshez, s egy helyi idegenvezető vezetése mellett néztük meg.

A következő látnivaló a Jantar Mantar (csillagvizsgáló) volt már Jaipur belvárosában.

A házasság az indiai ember életének legfontosabb eseménye, így érthető, hogy alapos készülődés előzi meg. A házasságok ma is nagyrészt az ősi hagyományok szellemében köttetnek: a párokat a szülők választják ki, vagyoni helyzet, társadalmi pozíció, iskolai végzettség, és nem utolsó sorban a jelölt horoszkópjának figyelembe vételével. A csillagászat tehát évezredeken keresztül igazi alkalmazott tudományágnak számított. A XV században épült csillagvizsgáló feladata a bolygók, és a nap pályáinak a meghatározása volt. A szürrealista épületek kivitelezéséhez fejlett csillagászati, és építészeti tudásra volt szükség. Ezt bizonyítja, hogy a középkori műszerek még ma is használhatók.

Ezután megnéztük a Hawa Mahal-t (Szelek Palotája): ablakai mögül az udvarhölgyek figyelték a város életét. Bár az utcáról egy valódi, egész palotának látszik, a szél is átfúj rajta, mert az öt emeletes épületnek csupán homlokzati fala és rengeteg ablaka van.

 Jaipurban megebédeltünk és rögtön tovább indultunk Agrába. Itt megaludtunk, és reggeli után  kerestük fel a híres Taj Mahal-t: India leghíresebb jelképét, amely a mogul építészet egyik csúcsremeke. 1983-ban a Világörökség részévé vált.

 Az épületet a XVII. században élt Sahdzsahán császár építette szeretett felesége Mumtaz Mahal halálakor. Mumtaz 14. gyermekének szülésébe halt bele 1630-ban, és a császár, India ötödik mogulja szerette volna, ha Agrában, az uralkodói udvar helyszínén egy fehér márvány síremléket építenek az emlékére. A történetírók szerint Mumtaz Mahal, 1612-ben tartott menyegzőjükön arra kérte férjét, hogy ha majd meghal, többet ne vegyen más asszonyt maga mellé, és olyan sírt építtessen emlékére, amely nevét örökre emlékezetessé teszi. A felesége elvesztése miatt teljesen összeomló, néhány hónap alatt megőszült császár, aki fejedelmi öltözékét egyszerű, fehér mohamedán ruhára cserélte, mindkét kérésnek eleget tett. A fáma szerint megölette építészének feleségét, hogy az kellően átérezze az ő rettenetes fájdalmát. Tervét, hogy a Yamuna folyó másik oldalára felépítse saját síremlékét - a Taj Mahal mását fekete márványból - fiai meghiúsították. A Taj Mahaltól nagyon jó a kilátás a Red Fortra, a Vörös Erődre, arra a helyre, ahol a császárt egyik fia és egyben utóda tartotta fogva  -  azt állítva, hogy apja megőrült a felesége halála után.

Az épület Ahmad Lahorit tervei alapján készült. A legenda szerint az uralkodó az építkezés befejezése után Ahmad Lahoritot megvakíttatta, hogy soha ne építhessen még egy ilyen pompázatos épületet.

A feljegyzések szerint 1631 és 1654 között épült fel 20 000 munkás segítségével. Az épület kövei India és Ázsia több kőfejtőjéből származnak. Állítólag több mint 1000 elefánt hordta az anyagot az építések alatt. A márványtömbök Rádzsasztánból származnak, a jáspis Pandzsábból, a kristály Kínából, a türkiz Tibetből a zafir Srí Lankáról. Az építés összes költsége mai értéken számolva meghaladta az 500 millió dollárt.

 A Taj Mahal nyugati oldalán, homlokzatával Mekka irányába, egy hatalmas vöröshomokkőből épült mecset várta és várja ma is az imára siető mohamedánokat. Ennek oldalán található az az emlékhely, mely Mahal császárné eredeti sírhelyét jelöli, ahonnan később átszállították földi maradványait a mauzóleumba. A mecset legizgalmasabb pontja a vöröshomokkőbe beépített darabka fehér márvány, mely visszatükrözi a Taj Mahal képét.

 A kert keleti csücskében egy pontosan ugyan ilyen mecset díszeleg, azzal a különbséggel, hogy a szimmetriából adódóan ez nem arccal Mekka felé áll, így imádkozásra nem alkalmas. A három aprólékosan kidolgozott monumentális épület élményét még fokozzák a közöttük elhelyezkedő medencék, és a főépület körül tornyosuló négy, több mint 50 méter magas minaret. Komoly előrelátásról tanúskodik, hogy mind a négy torony szándékosan egy kicsit kifelé dől, hogy egy esetleges földrengés során nehogy a sírhelyre dőljenek.

 A főattrakció, pedig természetesen maga a főépület, a Taj Mahal. Falát ónix berakású Korán-idézetek és többek között hófehér márványból készült virágmotívumok ékesítik. Ez utóbbinál az ónix mellett drágaköveket, féldrágaköveket is találunk olyan bőséggel, hogy például egyetlen szegfűhöz harmincötféle karneolárnyalatot használt az egykori intarziamester. Az épület bejáratát körbe a magaslatokig a Koránból idézett sorok foglalják.(imák)

Maga a sírhely egy 18 méter átmérőjű és 26 méter magas márvány mennybolt alatt nyugszik, de közvetlenül nem látható, ember nagyságú, csipke finom márványrács védi az avatatlan szemek elől.

 Az épület előtt hatalmas méretű iszlám típusú kert terül el. A hármas épületcsoport előtt elterülő iszlám stílusú kert nem csupán szemet kápráztató látványa miatt jelentős, pontosan körülhatárolt szerepe van a vallás szempontjából is. A Korán szerint ugyanis a kert a Paradicsom szimbóluma. Emellett mérete miatt is említést érdemel: a Taj Mahal teljes területéhez képest ami 580*300 méteres, a kert maga 300*300 métert foglal el. A gondosan ápolt parkban ma is látható az eredeti kertben csörgedező patakból átalakított folyómeder, a halált jelképező ciprus- és az életet szimbolizáló gyümölcsfák elhelyezkedése pedig szintén a tervezők számára oly fontos szimmetriát erősítik.

 Az útikönyvben találtunk egy figyelmeztetést miszerint decemberben nem érdemes a korai órákban felkeresni a magát India szimbólumává kinövő épületegyüttest, mert a köd miatt szinte semmit sem látni, az útikönyv ezúttal nem tévedett, ki korán kell, Taj Mahal-t nem lel.

 De szerintem a finom ködben még jobban volt érezhető titokzatossága, szellemi nagysága, könnyedsége. Az egész egy hatalmas mandala, hatalmas épületek, kapuk védik 3 oldalon, és a hátánál a Yamuna folyó. Maga a Taj Mahal hatalmas, stabil alapzaton áll. 30 méteres fák vannak a földbe leverve cölöpökként, s erre jön a hatalmas márványból épült lap, amire épült az épület. Minden fehér márvány, az örökkévalóságot szimbolizálva. A középpontban van az asszony sírja. S mellette a férje sírhelye. Egyszerű kör közepén. A csipkefinom márványrács az ember szemén lévő fátylat szimbolizálja, amitől nem látja meg az élet igaz valóságát, azt, hogy minden illúzió. A valóságban lejjebb, a mélyben találhatóak ezek a sírok, itt fent csak a látogatóknak jelzik ezeket.

 Agrából Mathura-ba mentünk, ahol Krisna született, és megnéztük a templomát. Mint minden templomban itt sem lehetett fényképezni, és itt még katonák kétszer átvizsgáltak a belépéskor, semmit nem vihettünk be.

Innen már közvetlenül Delhibe utaztunk, elfoglaltuk a szállásunkat este, egy jót vacsoráztunk, és beszélgettünk, mindenki elmondta személyes tapasztalatát Indiával, és közös utazásunkkal kapcsolatban. Bepakoltunk, és jól kialudtuk magunkat, ez volt az utolsó éjszakánk szállodában, a következőt már a repülőtéren töltöttük, mert hajnalban indult a gép Kijevbe. Másnap még elmentünk a Qutb Minar complex-be, amely egy csodálatos korai iszlám templom együttes, ahol India legmagasabb (72m) minaretje található, és IV. században készült vas oszlop, amely arról híres, hogy nem rozsdásodik (99,97% tisztaságú vas).

Délután még vásárolgattunk, majd egy fantasztikus vacsora után kimentünk a repülőtérre. 8.-án reggel szerencsésen megérkeztünk Budapestre.

 Összefoglalva, mindenki egészségesen hazaérkezett, egész életre szóló élményekkel gazdagon, minden a legnagyobb rendben volt. Rozáliának minden elismerésem, és hálám, hogy mindent ilyen profi módon megszervezett, és mindvégig segített nekünk eligazodni, és jobban megismerni a hatalmas Indiának ezt a kis részét, kultúráját, művészetét, vallásait, az ott élő embereket, és a mindennapi életüket. Indiát nem lehet filmekből, könyvekből, elmesélésekből megismerni. Indiát látni, és tapasztalni kell. India rám is, mint már sok, sok emberre, olyan mély hatással volt, hogy fordulópontnak tekinthetem az életemben. Sok minden a helyére került bennem, élővé vált bennem a keleti kultúra, a védikus-, és a buddhista tanítások. A mandalával kapcsolatban is sok új tapasztalatot, és tudást szereztem, ami még jobban elősegíti önismereti utamat, és belső világom megismerését.

Mindenkinek csak ajánlani tudom Indiát, de különösen annak, aki elindult az önismeret útján, mert olyan gazdag élményeket, és tapasztalatokat kaphat, amely egész életére kihatással lesz. A keleti gondolkodás úgy tartja, hogy minden emberben ott van a tudás, mint ahogy ott van mindenkiben Buddha is, csak befelé kell fordulni és megfelelő módon a felszínre hozni azt. Indiában lenni önmagában is egy hatalmas lépés önmagunk belső világa felé.

 

Vissza az indiai mandala tanfolyam leírásához